Tiszafa: mérgező és rendkívül hosszú életű tűlevelű a cseh erdőkben és kertekben

A tiszafa (Taxus) a tiszafafélék (Taxaceae) családjába tartozó örökzöld, tűlevelű fás növények nemzetsége, amely rendkívüli hosszú életéről, árnyéktűréséről és erős mérgező hatásáról ismert. Csehországban természetes módon csak a közönséges tiszafa (Taxus baccata) fordul elő, amely erősen veszélyeztetett fajként törvényi védelem alatt áll, ugyanakkor a parkokban, temetőkben és kertekben az egyik leggyakrabban ültetett fa. A legtöbb tűlevelűvel ellentétben nem hoz tobozt – magját húsos, piros magköpeny veszi körül.

A tiszafa dióhéjban

Hogyan ismerjük fel a tiszafát?

A hazai tűlevelű fák között a tiszafa könnyen felismerhető. Leginkább az alábbi jegyek együttese árulja el:

• A tűlevelek laposak, puhák és nem szúrnak, rövid, levélnyélszerű nyelük van, csúcsuk hirtelen hegyesedik. Az ágon csavarvonalban nőnek, de az oldalhajtásokon két sorba fordulnak, így az ág laposnak hat. Fonákjukon nincs olyan feltűnő fehér csík, mint a jegenyefenyőnél, csak két matt, világoszöld sáv.
• A kéreg vékony, vörösesbarna vagy szürkésbarna, vékony pikkelyekben, lemezekben hámlik, alóla vöröses foltok tűnnek elő. Az idősebb törzsek barázdáltak, hornyoltak, és gyakran több hajtásból nőnek össze.
• A korona az erdő árnyékában ritkás és szabálytalan, szabad állásban sűrű, széles tojásdad vagy kúpos, gyakran többtörzsű. A korona alakja alapján tehát a tiszafa nem határozható meg biztosan.
• A piros magköpenyes magokat csak a női egyedek hozzák. A magköpeny pohárszerű, felül nyitott, így látszik benne a sötét mag. Nem bogyó és nem toboz.
• A hím tobozkák aprók, gömbölyűek, sárgásak, az előző évi ágacskák alsó oldalán ülnek; tavasszal pollenfelhőt bocsátanak ki.
• A fa és a kéreg nem tartalmaz gyantát, így sérüléskor a növény nem „könnyezik”, mint a lucfenyő vagy az erdeifenyő.

Tiszafafajok a világban és Csehországban

A Taxus nemzetség a mai felfogás szerint mintegy 10–15 fajt foglal magába; elhatárolásuk nehéz, mert csak apró bélyegekben különböznek, és egyes szerzők össze is vonják őket. Az északi félteke mérsékelt övében terjedtek el – Európában, Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában, Kelet-Ázsiában és Észak-Amerikában. Az egyetlen faj, amely a trópusokon kissé átnyúlik az Egyenlítőn, a Délkelet-Ázsia hegyeiben (Szumátra, Celebesz, Fülöp-szigetek) élő Taxus sumatrana. A nemzetség elterjedésének súlypontja tehát semmiképp sem Indonéziában van, ahogy néha tévesen állítják.

Fajok, amelyekkel nálunk találkozhatunk

• Közönséges tiszafa (Taxus baccata) – Közép-Európa egyetlen őshonos faja, Írországtól és a Pireneusoktól a Kaukázusig és Észak-Iránig terjed.
• Japán tiszafa (Taxus cuspidata) – Kelet-Ázsiából származik, nagyon fagytűrő, tűleveleinek fonákja sárgás, csúcsa élesen hegyes. Parkokban ültetik.
• Hibrid tiszafa (Taxus × media) – a közönséges és a japán tiszafa keresztezése; a kertészetekben nagyon gyakori (pl. az oszlopos növekedésű 'Hicksii' fajta), sövénynek közkedvelt.
• Csendes-óceáni tiszafa (Taxus brevifolia) – észak-amerikai faj, amely a daganatellenes paklitaxel felfedezéséről vált híressé; Csehországban csak gyűjteményekben látható.

Hol nő a tiszafa, és milyen az ökológiája?

A közönséges tiszafa a cseh erdőkben ritka, bár régen gyakoribb volt. Szórványosan, egyesével vagy kisebb csoportokban nő, leginkább árnyékos, sziklás lejtőkön, kanyonszerű völgyekben, szurdokokban és törmeléklejtőkön, általában a dombvidékektől a hegylábakig. A meszes vagy legalább tápanyagdús alapkőzetet (mészkő, bazalt, fonolit) kedveli, de homokkővidékeken is előfordul. Jellemzően a bükk, a jegenyefenyő, a juharok és a hársak társaságában él törmeléklejtő- és bükkerdőkben.

Rendkívül árnyéktűrő fafaj – hosszú évtizedekig képes az aljnövényzetben kitartani, várva a lombkoronazáródás felnyílására. Párás levegőt igényel, a tartós szárazságot és a tarvágást rosszul viseli.

Miért szorult vissza erdeinkből?

• Túlzott kitermelés – a középkorban és a kora újkorban a tiszafa fáját tömegesen exportálták íjkészítésre; sok közép-európai állomány akkor gyakorlatilag kimerült.
• Szándékos irtás – a lovakra és a szarvasmarhára veszélyes mérge miatt a gazdák kiirtották az erdőkből és legelőkről.
• Vadrágás – az őz és a gímszarvas viszonylag ellenálló a méreggel szemben, és lerágja a fiatal tiszafákat; ma ez a természetes felújulás fő akadálya.
• Változó erdőgazdálkodás – az egykorú, tarvágásos luc- és erdeifenyő-monokultúrák nem kedveznek neki.

A magokat főként madarak (rigófélék) terjesztik, amelyek az egész magköpenyt lenyelik; a mag sértetlenül halad át az emésztőrendszeren, és a méreg nem szabadul fel. A magok gyakran csak a második évben csíráznak.

Mérgező hatás: mi veszélyes és mi nem?

A tiszafa a leginkább mérgező hazai fás növények közé tartozik. Tűlevele, kérge, fája és magja is taxin-alkaloidokat tartalmaz, amelyek a szívműködésre hatnak, és szívritmuszavart, akár szívmegállást is okozhatnak. Egyedül a piros, húsos magköpeny nem mérgező, a benne lévő mag azonban igen, ezért a termés fogyasztása nem ajánlott – különösen gyerekeknek nem.

• Nagyon érzékenyek a lovak; már egy kis maréknyi tűlevél halálos lehet. A tiszafa a szarvasmarhára, juhra és kecskére is veszélyes.
• A kutyák és macskák is veszélyben vannak, ha ágacskákat vagy nyesedéket rágcsálnak.
• A sövénynyírás maradékát soha ne adjuk állatoknak, és ne dobjuk legelőre.

Emberi mérgezés gyanúja esetén azonnal orvoshoz kell fordulni, vagy fel kell hívni a toxikológiai tájékoztató szolgálatot.

Faanyag és felhasználás

A tiszafa fája nehéz, kemény, sűrű, ugyanakkor nagyon rugalmas. Keskeny, világos szijácsa és feltűnő vörösesbarna geszte van, nincsenek gyantajáratai, és igen tartós. Ezért ősidők óta készítettek belőle:

• íjakat – a klasszikus angol hosszúíjat tiszafából faragták úgy, hogy a rugalmas szijács adta az íj hátát, a szilárd geszt pedig a hasát; tiszafa íja volt a több mint 5000 évvel ezelőtt élt jégembernek, Ötzinek is,
• esztergált és faragott tárgyakat, intarziát, hangszereket és kisebb bútorelemeket,
• a múltban tengelyeket, csapokat és más igénybe vett alkatrészeket is.

Ma a tiszafa az orvostudomány számára is fontos. A csendes-óceáni tiszafa kérgéből izolálták a paklitaxelt (Taxol), a petefészek-, emlő- és tüdőrák kezelésében alkalmazott citosztatikumot. Mivel a kéreg gyűjtése elpusztítaná az állományokat, ma félszintetikusan, a közönséges tiszafa tűleveleiben található anyagokból, illetve biotechnológiai úton, sejtkultúrákból állítják elő.

A tiszafa nevelése a kertben

A tiszafa az egyik legsokoldalúbb dísznövény. Tűri az árnyékot, a metszést és a városi környezetet, és évtizedekig elél. A kertészeti csemetékre nem vonatkozik a vadon élő állományok védelme – a tiszafák begyűjtése a természetből azonban tilos.

Termőhely és talaj

• Fény: a teljes naptól a mély árnyékig; a fiatal növények félárnyékban jobban fejlődnek, védve a téli naptól, amely megperzselheti a tűleveleket.
• Talaj: jó vízáteresztő, humuszos, inkább meszes vagy semleges. Nem tűri a pangó vizet és a nehéz, tömörödött talajt – az álló víz gyökérrothadáshoz vezet.
• Nedvesség: hálás a párás levegőért; az ültetést követő első években aszály idején öntözni kell.

Ültetés és ápolás

• Tavasszal (április–május) vagy nyár végén (augusztus–szeptember) ültessük; a konténeres növények a szélsőséges hőségek kivételével gyakorlatilag az egész tenyészidőszakban ültethetők.
• Sövényhez folyóméterenként 3–4 tövet ültessünk.
• A tiszafa kiválóan bírja a metszést, és az idős fáról is kihajt, ami a tűlevelűeknél nem magától értetődő. Ezért alkalmas formára nyírt alakzatokhoz (topiary), labirintusokhoz és formasövényekhez. Általában nyáron nyírjuk, szükség esetén másodszor augusztus végén.
• Lassan nő – a körülményektől és a fajtától függően évente nagyjából 10–30 cm-t.
• Mérsékelt tápanyag-utánpótlás elég, legjobb tavasszal komposzttal.

Kedvelt fajták

• 'Fastigiata' (ír tiszafa) – keskeny oszlopos, sötétzöld, női klón.
• 'Fastigiata Aurea' – oszlopos, sárga szegélyű tűlevelekkel.
• 'Repandens' – alacsony, szétterülő, árnyékos helyre talajtakarónak alkalmas.
• 'Summergold' – szélesen terülő, aranyló lombú.
• Taxus × media 'Hicksii' – gyorsabb növekedésű, oszlopos, sövénynek ideális.

Kártevők és betegségek

• Barázdált gyalogormányos (Otiorhynchus sulcatus) – a bogár „csipkésre” rágja a tűleveleket, lárvái a gyökereket károsítják; hatásos ellene a fonálférgekkel végzett biológiai védekezés.
• Tiszafa-gubacsszúnyog (Taxomyia taxi) – a hajtások végén kis articsókára emlékeztető gubacsokat képez; többnyire nem okoz gondot.
• Pajzstetvek és teknőspajzstetvek – az ágacskákon, főleg legyengült növényeken.
• Phytophthora okozta gyökérrothadás – a pangó vizes talajokon a tiszafák pusztulásának fő oka.

Érdekességek és kulturális jelentőség

• A keltáknál és a germánoknál a tiszafa szent fa volt, amelyet a halállal és az újjászületéssel kapcsoltak össze. A brit temetőkben több mint ezeréves becsült korú tiszafák állnak – a pontos kor meghatározása azonban nehéz, mert az öreg törzsek gyakran üregesek.
• A leghíresebb cseh tiszafák egyike a krompachi tiszafa a Lausitzi-hegységben fekvő Krompach községben (Csehország északi része), amelyet gyakran az ország egyik legidősebb fájaként emlegetnek.
• A baccata fajnév jelentése „bogyót hordozó”, bár botanikailag nem bogyóról van szó.
• Az egyik elmélet szerint a Taxus nemzetségnév a görög toxon (íj) szóból ered, amelyből a „toxikus” szó is származik.
• A tiszafa azon kevés tűlevelű egyike, amely gyökérfőből és tuskóból új törzseket képes hajtani.

Összefoglalás

A tiszafa lassan növő, árnyéktűrő és rendkívül hosszú életű tűlevelű, lapos, puha tűlevelekkel és piros magköpenyben ülő magokkal. A magköpeny kivételével minden része mérgező. Csehország természetes élőhelyein a közönséges tiszafa ritka és védett, a kertekben viszont az árnyékos helyek és a formára nyírt sövények egyik legmegbízhatóbb növénye. Rugalmas fája egykor csatákat döntött el, ma hatóanyagai a rák gyógyításában segítenek.